Néhány szóval bemutatom a családmesénk hátterét:

Nagyon udvariatlanul magammal kezdem, mert én vagyok a fix pont a családban. Talán nem nagyképű állítás, ha azt mondom, én vagyok az összekötő kapocs, az egyensúlyteremtő (vagy legalábbis ez szeretnék lenni). 

18 éves korom óta gyerekek között vagyok. A régi rendszer szerint tanultam óvodapedagógusnak. Elvégeztem az Óvónői Szakközépiskolát, majd munka mellett a Tanítóképző Főiskola óvodapedagógusi szakát.

31. éve óvodában dolgozom. Közben 2 gyermekem született a 20-30-as éveimben, majd sok év kihagyás után új szerelem gyümölcseként csöppent az életünkbe a legkisebbem, aki sarkaiból forgatta ki a nyugodt, békés világunk. Bár rengeteg mindent tanultam, sok képzésen vettem részt, a szenzoros integrációs zavarról nem hallottam. Utólag tudom, hogy sok szenzoros tünetekkel élő gyermek fordult meg a kezeim (karjaim) között, őket szívvel, ösztönből és az óvodában töltött évek tapasztalatával neveltem. A Kicsi azonban kifogott rajtam. És nem csak rajtam. 8 hónapos koráig mintababaként élt, evett, aludt, nézelődött. Néhány dolgot rosszul viselt (fürdetést, az első nyár forróságát, új babakocsit), de tűréshatáron belül maradt, bár sokszor nem értettük heves reakcióit, igyekeztünk megoldani, ahogy csak tudtuk. 8  hónaposan aztán felállt és többet nem ült vagy feküdt le. Onnantól az alvókája elromlott (naná, állva nem lehet aludni, ő pedig nem és nem feküdt le, csak mikor már a fáradságtól kirogytak alóla a lábai), rengeteget sírt, így egy idő után a család tagjainak idegrendszere is lenullázódott. Pedig voltunk rá négyen, a két nagytesó is kivette részét a Kicsi körüli teendőkből. 

Egyre több és több fura dolog kezdődött kirajzolódni a Kicsi jelleméből: rettegett, ha ráesett egy-egy csepp eső vagy ha egy szúnyog megcsípte, de irtózott a szúnyogriasztó spray-től is. Melegben ordított, csak langyos vízben viselte el a hetedik emeleti panel nyári forróságát. Egy ideig nem fogadott el piros színű ételeket. Nagyon szerette a szélsőséges érzelmi reakciókat látni, hallani (hangos nevetést, bohóckodást kacagva fogadta, majd egy idő után túlingerlődött és sírva fakadt). Ő maga is nagyon hangos volt, kereste az ingereket. Folyamatosan (értsd: tényleg folyamatosan) hangot adott ki (énekelt, kiabált, sírt, "búgott"). Azonban 3 évesen sem beszélt még. A hintázást még hírből is kerülte. Kaptunk kölcsön Adamo hintát, majd próbálgattuk a játszótér különböző típusú hintáit, minden alkalommal kiült a rettegés az arcára. 

Férjemmel együtt éreztük, hogy valami nem kerek, de nem tudtuk, mi. Folyamatosan bújtuk az internetet, az nyaggattam óvodám rendkívül magas szakmai tudású logopédusát és pszichológusát, segítsenek kibogozni a szálakat, mert nem értjük, mi a baj. Sok hasznos tanács mellett türelemre intettek, de megnyugtatni nem tudtak, éreztük, nem stimmel valami. A férjem internetes búvárkodás során talált a szenzorosság fogalmára. Elolvasta a szenzoros ingerkereső gyermek jellemzőit és azonnal tudtuk: ő a mi gyerekünk.

Minden stimmelt. A szenzorosság  (hivatalos nevén: szenzoros feldolgozási zavar) nem betegség. Egy állapot, mely azt befolyásolja, hogy az agy hogyan tudja feldolgozni a különböző érzékszerveken keresztül beáramló ingereket.  Ez lehet pl. tapintási (taktilis), hallási (auditív), látási (vizuális), vesztibuláris (egyensúllyal összefüggő),  ízérzékelési vagy szaglási inger... A szenzoros feldolgozási zavar (SPD - angolul: Sensory Processing Disorder) hatással lehet a gyermek összes, néhány, vagy akár csak egy  érzékszervére, érzékelési területére. 

Esetünkben a vesztibulráis, taktilis, a hallási és látási ingerek feldolgozása ütközött nehézségekbe. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a Kicsi szervezete nem tudja értelmezni mondjuk a ráhulló esőcseppet (nem érzi konkrétan, hova esett, nem tudja, mit érez), ehhez társulhat, hogy hallja a zuhogó eső hangját vagy megérzi a sürgetésem, siessünk, hogy ne ázzunk el. A sok beáramló ingertől frusztrált lesz, összezavarodik. Rosszabb esetben hangosan kiabálni kezd, amit egy ideig visel az anya, aztán ő is ideges lesz, veszekedni kezd és kész is egy akár egész napot tönkretevő rossz hangulat.  Aki nem érintett ezzel a problémával kapcsolatban nem, vagy csak nehezen érti meg, min megy keresztül a gyermek, a család.

Nagymamám idejében is lehettek, voltak szenzoros gyerekek, feltehetően legtöbbször a szülői tekintély elvén elnyomták bennük a frusztrációt, de nem értették meg és nem kezelték helyén az állapotukat. Azt gondolták, neveletlen, hisztis, esetleg kapott egy-két fülest és elhallgatott. A maga idejében ezzel a helyzet meg is oldódott. Vagy mégsem. A tüneteket magába záró gyermek szorongó, indulatait kezelni képtelen, depresszív felnőtté válhatott. Persze, ez nem feltétlen igaz, elképzelhető, hogy a szenzoros gyermek/fiatal rátalált a maga megküzdési technikáira, de ha ez nem sikerült, igencsak nehéz felnőttkor állt előtte. Az idősebb korosztály pedig nem csodálkozott a fura viselkedésen, hiszen "már gyerekként is kezelhetetlen volt". 

A Kicsi állapotát elsősorban el kellett fogadjuk, meg kellett értenünk. Fel kellett dolgoznunk azt a nehéz szülői rádöbbenést, hogy a miénk eltér az átlagostól. Mi nem tudunk előkészületek, megfelelő kommunikáció, rápihenés, előzetes egyeztetés, stb. nélkül vagy hirtelen ötlettől vezérelve elindulni - olykor még a közeli közértbe - sem. Ha mégis megpróbáljuk, a sok vagy nem megfelelő inger ellenszegülést, sírást, legrosszabb esetben meltdown-t válthat ki.

Amikor túlestünk az első sokkon, rájöttünk, csak mi segíthetünk rajta. Hozzá kell tanulnunk. Ez élethosszig tartó folyamat. Mindig találunk új információkat, mindig van egy új könyv, egy érdekes cikk a neten, egy újabb szempontra rávilágító beszélgetés egy terapeutával vagy egy másik érintett szülővel. 

A hozzátanulás során megnyugtató volt tapasztalni, hogy nem vagyunk egyedül. Mások is küzdenek hozzánk hasonló vagy sokkal súlyosabb problémákkal. Felismertem a jelenlegi és visszaemlékezve a régebbi óvodai csoportjaimra, kik voltak érintettek ezen a területen.

Beléptem különböző szenzoros témájú csoportokba a közösségi oldalakon, webináriumokat hallgattam, kapcsolódó témájú könyveket vásároltam, terapeuták után kutattam. Rá is találtam Renire, aki a felmérés után DSZIT terápiát javasolt.

A terápiákról a későbbiekben bővebben szót ejtek. 

Források, ahonnan tájékozódtunk a teljesség lehetősége nélkül, hiszen rengeteg cikket, könyvet elolvastunk és néhány csak a gondolataink rendezte, de nem maradt meg, honnan jött az információ:

https://www.webbeteg.hu/cikkek/neurologia/28548/szenzoros-integracios-zavar
https://www.kekerdo.hu/mi-az-spd/?v=35b5282113b8
https://www.kismamablog.hu/a-baba-fejlodese/szenzorossag-mit-kell-tudni-rola
https://www.atipikusneveles.hu/
https://www.repteto.hu/