A héten módom volt részt venni egy előadáson, amely során dr. Szvatkó Anna, klinikai szakszpszichológus, a Magyar Dinamikus Szenzoros Integrációs Terápiás Egyesület (DSZIT) elnöke beszélt a szenzorosságról szülőknek és óvodapedagógusoknak. Magam is óvodapedagógus vagyok, de szülőként közvetlenül érint a téma,  rendkívül érdekesnek és hasznosnak ítélem a program üzenetét.

Egyrészt remélem, sok szülő megnyugodott, hogy az ő "furácska" gyermekével is minden rendben van, csak egyéni eszköztárral kell a neveléséhez hozzáállni. Másrészt olyan információk birtokába juthattak a pedagógusok is, ami alapján ráébredhettek, hogy az a kislány öt éve, aki nem ette a szószos ételeket, vagy az a fiúcska, aki nem bírta elviselni magán a ruhát, amíg az összes cetli tövig ki nem lett vágva belőle, vagy az, aki sikÍtva fogta be a fülét és ordított, hogy nem viseli a gyerekzsivajt, miközben a saját fülsétő hangja nem zavarta - ők nem "neveletlenek", "elkényeztetettek" , ilyen-olyanok voltak, hanem valószínűleg szenzoros feldolgozási nehézségekkel küzdöttek.

A varázsszó az elfogadás. Szülőként, pedagógusként, emberként. Elfogadni, hogy mindenki máshogy tud jól működni. Keresni az utat, az egyéni módszereket, mert minden ember máshogy más. 

Ezek a gondolatok keringnek napok óta a fejemben. Köszönöm az dr. Szvatkó Annának a gondolatébresztőt, köszönöm a fiam óvodapedagógusának, hogy fontosnak tartotta részt venni ezen a programon, hiszen a fiamon kívül is mindig voltak és mindig lesznek - sőt, egyre többen lesznek - olyanok, akik neveléséhez új utakat kell felfedezni. 

Hogy a kavargó érzéseket és gondolatokat lecsitítsam, megszületett az alábbi mese. Szeretettel ajánlom mindenkinek, aki érintett. Gyereknek, felnőttnek, jórészt mindenkinek, aki azt gondolja, ő maga vagy a családjában valaki olyan "furácska" <3

Mese, mese kacsalábon
Most tipeg át a világon.
Itt is megáll, ott is megáll,
Minden városnál, falunál.
Ahol nyitva ajtó, ablak,
Ahol jó gyermekek laknak
Oda készül ez a mese,
Hogy mindenki megszeresse.

Levélke

Levélke egy nagy tölgyfa legszélső ágán élt ezernyi testvérével. Mindannyian tavasszal születtek,
mikor az első napsugár megsimogatta a fák ágain duzzadó rügyeket. Először ők, a fák külső ágainak végén üldögélő kis falevelek pattantak ki, mert a napfény hozzájuk ért el leghamarabb. Levélke
fürdőzött a meleg szellőben, hamar megnőtt, olyan formája volt, mint egy mackó nagyra nőtt
tappancsának. Akkor még úgy tűnt, mindannyian egyformák, hiszen majdnem egyszerre érkeztek
e világra, mindannyijukat érte a nap, a szellő, így hasonlóan formásra alakultak.
Aztán egy kismadár érkezett fészket rakni a tölgyfa ágai közé. Épülő otthonához le-lecsippentett egy-egy gallyat, levéldarabkát a fáról. A mi Levélkénk kicsit izgult, hogy ne belőle készüljön madárlak, nem akarta, hogy megtépázott ruhája megkülönböztesse a többiektől.
Megnyugodott, mikor a kismadár elkészült a fészkével, az ő fényes, zöld ruhája sértetlen maradt, így ugyanolyan maradt, mint testvéreinek többsége.

Aztán egy mókuska ugrált arra, makkot gyűjteni jött télire, a nagy tölgyfára. Ahogy ágról ágra ugrált, letört néhány gallyat, a makkok kóstolgatása közben egy-egy levél is elszakadt vagy lehullott.
Levélke figyelte az ugrándozó mókust és egyre izgatottabb lett:
- Jaj, csak kerüljön el a mókus! Nagyon ugrál, nagyon idegesít és még a szép, zöld ruhámat is
elszaggathatja véletlenül! Jaj, mi lesz velem? Nem akarom, hogy hozzám érjen! Közben a szél
is fúj, itt sivít a fülembe, jaj-jaj, nem tudok ennyi mindenre figyelni egyszerre!
– gondolta és már messziről rákiáltott a mókusra: - Hé, te lomposfarkú! Vigyázz, hová lépsz!
Nehogy hozzáérj a szép zöld ruhámhoz!
A mókus hallotta ugyan Levélke kiabálását, de nem foglalkozott vele. Dehogy akarta ő Levélkét
bántani. Levélke még akkor is dúlt-fúlt, mikor a mókus messze járt és a szél is elcsitult.
Estére elnyugodott, se mókus, se madárka nem zavarta őt. Csak magára figyelt, lágyan ringatózott a fa ágán, nem foglalkozott testvérei sustorgásával sem. Így azt is nehezen vette észre, hogy a szél feltámadt és hajlítgatni kezdte az öreg tölgy ágait. Bizony, hiszen időközben elmúlt a tavasz, véget ért a nyár és beköszöntött a hűvös ősz. Levélke riadtan vette észre, hogy gyönyörű, fényes zöld ruhája sárgásra
változott, itt-ott barna foltok látszottak rajta. Próbálta letörölni a foltokat és közben ijedten figyelte testvéreit. Most látta csak, hogy egyikük még teljesen zöld, a másikuk ruhája barna, szaggatott, sőt, volt, akit nem is lelt a megszokott helyén.

- Mi történhet? Eddig mindenki itt volt! Mindenki ugyanolyan szép zöld volt! Hol vannak, akik
eltűntek? – Szinte reszketett izgalmában. Az öreg tölgyfa vigasztalta:
- Ne aggódj, Levélke, ez csak annak a jele, hogy itt az ősz. Ilyenkor a levelek elsárgulnak,
megbarnulnak, majd szépen, egymás után lehullanak, én pedig téli álomra hajtom a fejem.
- Nem! Nem! Én nem akarok elsárgulni, lehullani! Azt akarom, hogy minden ugyanolyan
legyen, ahogy eddig! Ringatózzunk mindannyian a szép, egyforma, zöld ruhánkban és ne
zavarjon ebben senki és semmi!
- Tudod, Levélke, eddig sem voltatok egyformák. Ti, az ág végén született levelek hamarabb
kibújtatok rügypaplanotokból és nagyobbra is nőtetek, mert több fényt kaptatok, mint az
ágak belsejében élő testvéreitek. Van, aki gyengébb maradt, mások erősebbek. Volt, akinek a
formája medvetalphoz hasonlított, mint te, volt, akinek a széle olyan volt, mint a patak
hullámja. Aztán erre járt a madárka, a mókus, a lágy szellő, a viharos szél, mindegyik formált
rajtatok kicsit. Van, akit érintetlenül hagytak és van, akit megtépáztak, vagy meggyűrtek
kissé. Te dühös voltál, mikor a mókus erre járt, zavart az ugrálása, a zajongása, féltél, hogy
eltépi a ruhád. Más levelek ezzel nem foglalkoztak, mert nem is érdekelte őket. Most pedig
itt az ősz. Mindannyian más ruhát öltötök. Van, aki selymes, sárga bársonykabátot és van, aki
zörgő, barna felöltőt húz. Nem vagytok egyformák, ahogy soha nem is voltatok. De
mindannyian hozzám tartoztok, és én ugyanannyira szeretlek benneteket. Elfogadom a
színeiteket, a haragodat, a másik levél nemtörődömségét, vagy azt, aki addig nyújtózkodott,
hogy a kismadár pont őt válassza a fészek építéshez.
Levélke egyszerre csak megnyugodott, hiszen megértette:
- Bizony, mindannyian mások vagyunk egy kicsit. Csak mindannyian másban különbözünk.
De a tölgyfa számára ugyanannyira szerethetőek vagyunk az összes tulajdonságunkkal,  kedvességünkkel, morcosságunkkal, a félelmeinkkel együtt.
Azzal nyújtózott egy nagyot és a következő szellő szárnyán útra kelt, hogy új élményeket és új
barátokat szerezzen a nagy tölgyfa tövében összegyűlt színes levélkupacban.

Itt a vége, fuss el véle, csapjon meg az ostor vége, a négyszögletű, kerek erdő közepében, Kati baba kezecskéje! Aki nem hiszi, járjon utána!

Szerző: Finc Edina

A mesehívogató mondóka forrása számomra ismeretlen, szájról - szájra terjed. Ismeretlenül is köszönöm a szerzőnek! 

A mese forrás/szerző megjelölésével együtt vihető!